Egyesületünk története, a kezdetek

 

Szociális-diakónusi munka

 

1996-ban az egyháztagok segítségével alapítottunk egy helyi karitatív egyesületet, – Református Dunamenti Kistérségi Diakónia – melynek célja és feladata a szükséget szenvedők támogatása, lelki gondozása, anyagi helyzetének javítása és ápolási eszközök kikölcsönzése. 14 önkéntessel kezdtük meg a szolgálatot Majosházán. Külföldi testvérgyülekezet segítségével komoly ápolási eszközöket kaptunk (kórházi ágy, szoba WC, betegemelő, speciális matrac stb.), melyeket először édesanyámnál helyeztünk el, majd 2000-ben az önkormányzattól kaptunk épületet, melyben a telephelyünk, ápolási eszközeink raktárépülete működik.

 

Alapigénk: „Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.” Gal.6.2.

 

Megalakulásunktól kezdve az a szándék vezérelt bennünket, hogy segítsünk a családoknak abban, hogy merjék felvállalni időseik, betegeik otthonápolását a tőlünk kapott ápolási eszközök segítségével és szakmai tanácsadásunkkal. A kezdetekkor néhány pontban megfogalmaztuk céljainkat, és nekiláttunk a feladatnak. Felosztottuk a falut, és párosával kezdtük meg idős gyülekezeti tagjaink látogatását, majd a falu betegeihez, és az ínségben élő lakosaihoz is bekopogtattunk. Sokszor csak meghallgattuk a meglátogatottak problémáit, panaszait, és ha a probléma nem is oldódott meg, az odaforduló magatartás, a másik emberre való odafigyelés is elég volt ahhoz, hogy megnyugvást jelentsen az elesett emberek számára. Felbátorította őket arra, hogy szívesen fogadjanak bennünket az ismételt látogatások alkalmával. Ezek a látogatások erősítették a gyülekezeti tagok összetartozását, és a falu közösségét.

 

A mai rohanó életvitel nem ad kellő segítséget azoknak a családoknak, ahol súlyos beteget ápolnak. A test ápolása mellett igen kevés gondot fordítunk a lélek támogatására.  Az orvostudomány az utolsó évtizedben igen nagy figyelmet fordított a születés körülményeinek jobbítására, hogy a legmodernebb eszközökkel és elvekkel felvértezve mindent megtegyen a születendő gyermekekért. Csodálatos és követendő példa kellene, hogy legyen ez életünk későbbi, illetve utolsó fázisaira nézve is. Ma egy haldokló beteg, ha bekerül a kórházba, a legszükségesebb vegetációs igényeinek kielégítésén, illetve a fájdalmak csillapításán kívül igazán mást nem tesznek értük. Nem készítik fel a további útra, ami még előttük van.

 

Az emberek a halál tényével akkor képesek megbékélni, ha biztosítottnak látják ebben a nehéz életszakaszban saját szükségleteik kielégítését, és ha mások kellő együttérzéssel fordulnak feléjük. Fontos hogy a betegnek lehetősége legyen utolsó életfázisát ott és úgy eltölteni, ahol, és ahogyan szeretné. A legtöbb ember ott szeretne meghalni, ahol élt, az otthonában, a megszokott környezetben, a szerettei körében.

Egy ember, akinek az egész élete munkával telt, ne azt érezze, hogy ő már nem kell senkinek, felesleges, mert tehetetlen. Oda kell figyelni az ő lelkiállapotukra, mert ez a harmadik életszakasz már a leépülés, a hazakészülés szakasza. Egy felnőtt külső mögött néhány éves értelmi szintű gyermek lakozik.

Aki leül egy betegágy mellé és megfogja egy szenvedő ember kezét, annak tudnia kell, hogy könnyebb fiatalon, gyorsan meghalni, mint darabjaira hullva, protézisekkel, kínzó testi-lelki fájdalmakkal megrakottan halálba öregedni. Erre a szolgálatra készítettük fel önkénteseinket, segítőinket.

 

Külön büszke vagyok arra, hogy országos szinten az elsők között tudtam megszervezni a lakossági szűrést Majosházán, hiszen Egyesületünk közhasznú tevékenységei közé tartozik az egészségmegőrzés, betegségmegelőzés is.

Az egészséges életmód megismertetésével, neveléssel javulhat a lakosság egészségi állapota, amit szintén feladatunknak érzünk. Nagy segítség számukra, hogy szabadnapon el tudnak jönni a szűrésre és nem a munkából maradnak ki, illetve nem a szabadságuk terhére kell eljönni az orvoshoz. Ezeken az alkalmakon sokkal nyíltabbak és közvetlenebbek az emberek és ez a jó kapcsolat feltétele. Minden alkalommal növekszik a szűrést igénybe vevők száma, és reméljük továbbra is nőni fog. Nem hiábavaló az odaszánt idő, mert az időben észlelt gond még jól kezelhető, illetve gondozással karbantartható. Ezek az emberek, ha nem lettek volna megszólítva, lehet, hogy csak évek múlva jöttek volna el, amikor már komoly a baj, mivel most még szinte panaszmentesek. Névre szóló meghívóval felkeresi munkatársunk a jelzett korcsoportú, veszélyeztetett életkorban lévő lakosokat. Ezeket a szűrő vizsgálatokat szombatonként rendezzük, mely segít a munkából történő kimaradást kiiktatni.

 

A mai rohanó és kemény gazdasági verseny mindenkitől a maximális munkabírást várna el, de nem ad módot a megelőző, prevenciós lehetőségre. Pedig mindenkinek időben jelez a szervezete, de nem veszi tudomásul, csak akkor, amikor már komoly beavatkozás szükséges, mely sokkal drágább és hosszadalmasabb, mint a megelőző beavatkozás. Ezekkel a szűrésekkel tudtunk párbeszédre jutni a rendszeres alkoholt fogyasztókkal. Hiszen az ő eredményeik mutatják a helytelen életmódjukat. Minden esetben kiderül, hogy a családi életében, munkahelyi nehézségei miatt menekül az alkoholba, a sok cigarettázásba, pótcselekvést végez. Ez a munka sajnos nem hoz látványos eredményeket, hiszen csak lassan lehet elérni, hogy valaki beismerje, hogy ő alkoholista és gyógyulni akar. Mi megadtunk ehhez minden segítséget, ami a szerény lehetőségeinkhez mérten meg van. Fontos meggyőzni az embereket, hogy szeressék önmagukat, mert felelősséggel tartoznak családjuknak a saját egészségükért.

 

Nem elég a segélyeket kiutalni, meg kell tanítani az érintett embereket jobban gazdálkodni, a rend szeretetére, a megváltozott élethelyzet elfogadására.

Idős emberek nem tudják elfogadni a megváltozott fizikai és egészségi állapotukat, ezért sok esetben a családi viszályok, nézeteltérések ebből adódnak. Cseri Kálmántól hallottam erre két jelképes szót: tolóerőnek vagy az emelőerőnek engedelmeskedik az idős ember.  Ha csak a testével van elfoglalva, az étrendje, kényelme, nyugalma érdekli, ezért a lefelé húzó erői hatnak rá, tehát „földhözragadt” ember lesz. Azok az öregek, akik szolgálatot vállalnak, kiteszik magukat más hatásoknak, mint az ige, imádság, azok kevésbé érzik a megrokkant test súlyát, azokon nem a lefelé hózó erők diadalmaskodnak.

 

A fiatalabb nemzedék ezt nem érti, – ő megad mindent -, illetve nincs ideje ezzel foglalkozni, csak azt látja, hogy az idős szülő már megint csak panaszkodik, és őt vádolja a konfliktusokért. Nem ismerik a betegségek lefolyását, (demens, skizofrén, daganatos) és a mai egészségügy leterheltsége miatt, ilyen irányú tájékoztatásra nincs mindig idejük a szakdolgozóknak.

Az idős, nyugdíjas szeretne megérdemelt ellátást kapni a családtól, az önkormányzattól, az államtól, hiszen hosszú évekig nekik szolgált. Szeretne otthonában maradni, ameddig csak lehet, mert „az öreg fát nem lehet átültetni” – igaz ez a közmondás. Az eddigi tapasztalatom megerősít abban, hogy a családnak minden esetben szükséges segítséget nyújtani, ha vállalja az otthoni gondozást.

 

Ahhoz, hogy mindezeket a feladatokat elvégezhessük, 1998-ban megkértem az ÁNTSZ-től az otthonápolási és házi segítségnyújtásra vonatkozó működési engedélyét Egyesületünknek Majosháza területére – állami finanszírozás nélkül, adományokból működtünk.

2003-tól az együttműködés keretében a házi segítségnyújtást átvállaltuk az Önkormányzattól, így már normatív támogatással működhettünk tovább. Ennek keretében a hátrányos helyzetű GYES-en lévő anyukáknak és a még munkaképes rokkantnyugdíjasoknak, akik a családjuk és a betegségük mellett fel tudták vállalni az elesettek gondozását – megteremtettük a részmunkaidős foglalkoztatást.  Ezeket a feladatokat csak úgy tudtuk teljes mértékben felvállalni, ha segítségünkre voltak az önkéntes diakónus társaim is.

 

Munkánk szükségességét jól jelzi a következő néhány eset. Olyan betegek ellátását tudtuk felvállalni, akik egyébként szociális otthoni ellátást igényeltek volna, mivel ágyhoz kötött, lebénult, magatehetetlen emberek voltak. A családokat bevontuk a gondozásba, megtanítottuk nekik az alapvető ápolási technikákat, tudatosítottuk bennük, hogy az ügyetlen segítség, ha szeretettel végzik, csodákra képes -, így a betegek életük utolsó percéig otthonunkban maradhattak.

 

Számos esetben elintéztük a rászorultak nyugdíját, hiszen jövedelem nélkül, csak alamizsnára, segélyre szorultak. Volt hajléktalan gondozottunk is, akinek szintén a nyugdíját intéztük, és halála után a temetéséről gondoskodtunk. Ezáltal kaptuk meg a következő feladatot: a helyi temetőben az elhanyagolt sírok rendszeres gondozásának megszervezését vállaltam magamra, évente kétszer az önkéntesek segítségével. Külön büszke vagyok arra, hogy a fiatalabb nemzedékeket is sikerült megszereznünk e nemes cél érdekében, kisiskolások és tinédzserek is részt vettek már a közös munkában.

 

Ezen feladatok irányításához szakmai tudás szükséges, még önkéntes szinten is. A schlangeni gyülekezet 1999 nyarán lehetőséget adott számomra 1 hónapos tanulmány úton való részvételre. Fő feladatuk az otthoni szakápolás, szociális gondozás volt, melyet a helyi egyház diakóniai szolgálata működtetett. A kollegákkal napi szinten a teljes munkaidejükben részt vehettem a betegek gondozásában, betekinthettem a munkájukba, és így gyakorlatot szereztem a szervezési koordinálási feladatokhoz.

 

A gondozottaink 50%-a daganatos betegségben szenvedett, melynek ápolása speciális szaktudást igényelt, így szükségesnek láttam, hogy magam és önkénteseim is részt vegyenek hospice tanfolyamon. Majd felvettem a kapcsolatot a környező háziorvosokkal és körzeti nővérekkel és ők is örömmel részt vettek a hospice továbbképzésben.

 

2007-ben ismételten lehetőséget kaptam egy tanulmányútra, Rotterdamba. A „Duna csoport” szervezésében, 4 felekezet által létrehozott „Négy madár” nevű hospice gondozó ház működését tekinthettem meg.

 

2011-ben sikeresen megszerveztük a 2. „Hospice ellátás alapjai” akkreditált ingyenes képzésünket, melyen 128-an vettek részt a környező települések egészségügyi és szociális területen dolgozók. Fontosnak tartottam, hogy több mint 10 év után a kollégák „fehér asztal” mellett leüljenek, elmondják gondjaikat, örömeiket, jövőben céljaikat.

 

2004-től már tudatosan készültem az otthoni hospice ellátás feltételeinek megteremtéséhez, melyben nagy segítséget jelentett az ápolási eszközeink megléte is. 2005 nyarán elkészítettem a pályázatot, és országosan a 20 pályázóból 8 pályázót fogadott be az OEP finanszírozásra. A Gondviselő támogatott bennünket, hiszen intézményi, kórházi háttér nélkül, – csak az eddigi tevékenységünket – házi segítségnyújtás, önkéntes munkák – vehették figyelembe.

 

Így 2006. január 1-vel a ráckevei kistérség 10 településén elsőként megindíthattuk az otthoni hospice ellátást, 2009. január 1-től 14 településen és 2016. január 1-e után 17 településen.

 

Számomra megdöbbentő volt szembesülni azzal, hogy milyen körülmények között élnek emberek, magányosan, elhagyatott, emberhez méltatlan körülmények között, hiszen az elmúlt 10 évben Majosházán, a mi segítségünkkel ilyen helyzetben nem éltek már emberek.

 

Első idős betegünk Szigetszentmiklóson élt, a 3. emeleten a fiú unokájával. A háziorvos felkészített a körülményekre, mégis sokkoló látványban volt részem. A néni besötétített szobában és kifeküdt „priccsen” ápolatlanul feküdt egy utcai kerékpár társaságában. A néninek 2 felnőtt lánya volt, akik összevesztek az örökségen, ezért magára hagyták a nénit, az örököse, a fiú unokája pedig alkalmatlan volt a lakás tisztántartására és a néniről való gondoskodásra.  Ennek ellenére sikerült olyan kapcsolatba kerülnöm a kitagadott leány unokával, aki az első percektől segítségünkre volt a helyzet normalizálásában. Önkénteseinkkel kitakarítottunk, a polgármesterünk segítségével kórházi ágyat szállítottunk a néninek. A néni állapota olyan előrehaladott stádiumban volt, hogy kezelő orvosa nem értette, hogy a nénit mi tartja még életben.

Napokig gondolkodtam a megoldáson, és imádkoztam, kérve Istent, hogy adjon útmutatást, hogyan tudnám feloldani a testvérek és az édesanya közötti sérelmet, haragot a vagyon miatt? Annak ellenére, hogy mindenki azon a véleményen volt, hogy a békítés szinte lehetetlen, felhívtam telefonon mind a két leánytestvért. Az segített a probléma feloldásában, hogy kiderült, az egyik testvér személyesen ismer engem, amiről én nem tudtam. „Nincsenek véletlenek.”  Rám való tekintettel vállalta a közös találkozást a testvérével és az édesanyjával. Majd felhívtam az idősebb testvért, aki szintén lehetőséget adott a találkozásra.  Nagyon rövid idő alatt sikerült sérelmeiken felülkerekedni, a testvérek kibékültek és a néni is bocsánatot kért a lányaitól, és néhány napon belül, immáron megbékélve meghalt.

 

A második esetünket a délegyházi tanyavilágból kaptuk. Velem korú lebénult férfi beteg, nagyon embertelen körülmények között élt egyedül, három gyermekeitől elhagyottan, akik hallani sem akartak róla. Egyedüli támasza ivócimborája volt, az Ő segítségével tudott csak felállni, bármit tenni. Annak ellenére, hogy az ablakon nem volt üveg, csak nylon, az ágy alatt patkányjáratok, a mennyezet leomolva, még sem volt felfekvése. A barát ügyelt arra, hogy rendszeresen forgassa az ágyban, ügyelve arra, hogy ne egy oldalán feküdjön. Bekerült kórházba és abban az időben önkénteseinkkel felújítottuk a szobát. Kimeszelve és kitakarítva a lakást vártuk haza a beteget. Sajnos egy hét kórházi ápolás alatt kialakult felfekvése súlyosbította állapotát.

Gyerekei nehezen tudtak megbocsátani, hiszen Ő is elhagyta Őket italozó életmódot folytatva. A két testvér kérésünkre, telefonon, hajlandó volt beszélni apjukkal, a legfiatalabb fiúgyermek hajthatatlan volt, Ő a temetésre sem volt hajlandó eljönni. Mi azt tudtuk biztosítani, hogy emberhez méltó körülményt teremtettünk, napi szinten ápoltuk és a cimborát megtanítottuk  az alapvető ápolási fogásokra. Hiszem, hogy mindenkinek joga van emberhez méltón meghalni, annak ellenére, hogy sokat hibázott, eltékozolta javait, egészségét.

 

Az első esetben a lakáskörülmények kielégítőek voltak, de hiányzott a gondoskodás és a szeretet, a második esetben a rossz lakhatási körülmények, a család támogatásának hiánya, de a barátság erős köteléke pótolta a családot. A harmadik esetünkben pedig megadatott a megfelelő lakás, gondoskodás, szerető család, de a betegség elfogadásának ténye okozott gondot a családnak.

 

Harmadik esetünk, 62 éves nőbetegnél november elején hasnyálmirigy rákot diagnosztizáltak. Előzményként néhány hónap alatt 20 kg-ot fogyott, nagyon örült, hiszen évek óta szükséges lett volna súlyfeleslegétől megszabadulni, egyéb más betegsége miatt. Sajnos betegsége nagyon előrehaladott stádiumú volt, amikor novemberben hazajött a kórházból látni lehetett, hogy betegsége nagyon gyors lefolyású lesz a gyermekeit (fia és leánya) a kórházi kezelőorvos tájékoztatta édesanyjuk betegségének súlyosságáról, reményt adva, hogy pár hónap még adatik, a stagnáló állapot elérésével. A beteg évek óta cukorbetegséggel, magas vérnyomással, magas vérzsír emelkedéssel küzdött. Minden daganatos betegség lefolyása más és más az egyéntől függően, de vannak bizonyos jelek, melyek arra utalnak, hogy rövid időn belül bekövetkezik az elkerülhetetlen. Sok esetben nem értik a családtagok, hogy a halál beállta előtt néhány nappal, néhány órával a beteg még az ágyból segítséggel fel tud kelni, iszik, eszik, tudatánál van, ezért érthetetlen számukra a néhány óra alatt bekövetkező halál.

 

Nem csak a testi szükségletek biztosítását kell megteremteni, hanem, ha a beteg igényli, az üdvösség, az örök élet kérdéséről is beszélni kell. A betegem az elején szerette volna siettetni elmenetelét, hogy minél előbb legyen már vége. Nem könnyű erre nekem, mint hitben élő embernek válaszolni – látva a fájdalmait – akkor eszembe jutott: „Életem ideje kezedben van” (Zsol.31.16.) – Isten rendelkezik felettünk, melyet sem siettetni, sem lassítani nem szabad. „Meg kell, hogy érjünk, hiszen az éretlen gyümölcs semmire sem jó.” Isten tudja, mikor érik meg az életünk, mikor lehet azt „betakarítani”. Hiszem, hogy betegemnek ez a pár nap a kegyelmi idő volt, mely lehetővé tette, hogy ez engesztelő idő legyen a földön a halálon át is a jövő felé, az örökkévalóság felé mutatva.

 

A harmadik feladatomnak éreztem, hogy elérjem betegemnél, hogy gyermekei, unokái ott lehessenek utolsó óráiban.  A beteg az elején elküldte gyermekeit, hogy ne lássák az elesettségét, testi erejének hanyatlását, de mi ezt együtt meg tudtuk beszélni, imádkozásaink alkalmával „együtt” felkészültünk az elkerülhetetlenre, és meg kellett győznöm, hogy fogadja el, hogy gyermekei ápolhassák.  A család az elmúlás tényét így jobban el tudta fogadni. Halála után (december 26.) a családtagok megértették és megköszönték a „közös kísérésünk” lényegét, mely a gyász időszakát fogja megkönnyíteni számukra. Beismerték, ha nem kérem őket, legyenek végig szerettük mellett, még sokkolóbb lett volna Édesanyjuk halálának elfogadása.

 

Ez az időszak számomra sem volt könnyű, hiszen édesanya és nagymama vagyok (2 unoka), mely feladatokkal és kötelezettséggel járnak a családom felé, a karácsonyi várakozás idején ez még megterhelőbb volt.

Még mindig tanulnom kell, hogy megtaláljam azt az egészséges arányt, mely a családom, barátaim, a pihenés és a szolgálat között meg kell, hogy legyen. Hiszen nekem ők is nagyon fontosak, támogatásuk nélkül nem tudnék önkéntes segítő lenni. Heti rendszerességgel megvendégelem a családomat, adódik alkalom az utazásra barátokkal, kulturális életre – igyekszem tartalmasan élni az életemet. Ennek feltétele a jó szervezés.

 

A Diakóniai épület és a házi segítségnyújtás kezdete Majosházán:

 

A Diakónia épülete a tsz-é volt, boltot működtetett. A bolt bezárt és meghirdették az épület eladását.

1998-tól megjelenő törvény értelmében javasolták a házi segítségnyújtást, a gyermekjóléti szolgálatok beindítását, ezért én mint képviselő javasoltam az akkori Önkormányzat Testületének, hogy fontos lenne, ha ez az ingatlan az önkormányzaté lenne, hiszen az óvodával közös bejjárattal nem mindegy kinek adják el az ingatlant.

Az önkormányzat határozatot hozott, hogy nincs az önrészre pénz, de a pályázathoz szükséges volt az önrész. Jómagam felajánlottam a saját vagyonrészemet 1,2 millió Ft értékben, ugyanilyen mértékben kaptuk a pályázati összeget is a következő évben. 800 ezer Ft-ért az önkormányzat megvásárolta az ingatlant és 400 e Ft-ért felújításra került.

Évekig közösen használta az ingatlant a Diakónia és a Máltai Szeretetszolgálat. Később a Diakónia saját beruházásban 2003-ra megoldotta az ingatlan fűtését, majd felújította teljes körűen a közműveket. Mivel közfeladatot lát el a Diakónia díjmentességet élvez a bérleti díjat tekintve. 2003-2009 között a Diakónia látta el a házi segítségnyújtás feladatait a Magyar Államkincstár és az Önkormányzat támogatásával – tehát átvállalta az önkormányzati feladatot. 2009-től a költségvetési törvény szerint társulási formában lehetett tovább a feladatot ellátni, így a GYEJÓ átvette a Diakóniától a házi segítségnyújtást.

 

Finanszírozási problémák miatt Egyesületünk csak 2003 óta tud 1 főállású alkalmazottat foglalkoztatni, szakértelem hiányában az önkéntesek és egyesületi tagok sajnos nem tudnak segíteni az adminisztrációs terhekben, pályázatok beadásában, vagy akár a hospice ház beruházás lebonyolításában, ezért az elmúlt 22 évben napi 6 óra önkéntes munkámra volt szükség, hogy a jelenlegi eredményeket elérjük.

 

Kontha Benőné, Piroska

diakónus – elnök